Általános jellemzés

A táj eredeti növénytakaróját nem könnyű ma már rekonstruálni, hiszen azok az évezredes emberi beavatkozások hatására csak nyomokba maradtak fenn. A Kemeneshát - mely talán legjobban megőrizte egykori arculatát - uralkodó erdőtársulása a gyertyános-kocsánytalan tölgyes. Legszebb előfordulásai a Káldtól nyugatra elterülő Farkas-erdőben találhatók. A fennsík alacsonyabb térszínein (Cser) cseres-tölgyes a természetes erdő. Ezeket mára, főként az utóbbi területen, nagymértékben átalakította az erdőgazdálkodás, flóraidegen fajok, erdei fenyő és akác telepítésével. A 19. század végéig itt főleg mozaikszerű, legelőerdőkkel és erdőfoltokkal tarkított területek voltak, ezek mára összefüggő erdőkké forrtak össze. A felhagyott legelők egy része elbokrosodó, facsoportos rétekké alakult.
  A Kemenesalja ma nagyrészt megművelt mezőgazdasági területeit egykor nagyrészt tatárjuharos lösztölgyesek boríthatták. A folyókat - főként tölgy, szil, kőris - ártéri ligeterdők kísérték. Az alacsonyabb részeket rendszeresen elöntötték a Rába, Marcal és mellékvizeik áradásai, emiatt mocsaras foltok alakultak ki. Leginkább a Marcal mellékét borították kiterjedt rétlápok, láperdők. Termékeny talajuk hasznosítása érdekében a hajdani vegetációt szinte teljesen kiirtották, a folyószabályozás, csatornázás, a környező területek víztelenítése drasztikusan átalakította az egykor oly változatos vízivilágot.
  A bazaltvulkáni aktivitás, és a rákövetkező idők eróziós, deflációs hatásai által kialakított tanúhegyek nemcsak geológiai szempontból képeznek szigeteket. Természetes élőviláguk is szigetszerűen eltér a környező területekétől. A rájuk egykor jellemző molyhos tölgyesek, bokorerdők, lejtősztyepprétek, és a sziklai vegetáció ma már csak apró maradványaikban léteznek. Egy részüket a bányászat pusztította el, máshol a szőlő- és gyümölcsültetvények foglalták el a helyüket.
  Az egykori természetes vegetációból fennmaradt, védelemre szoruló élőhelyek a megmaradt természetszerű erdők, a többé-kevésbé átalakított élővizek - Rába, Marcal, Cinca - mentén még itt-ott fellehető kemenesaljai síklápok, a bazalthegyek flóraszigetei.

Élőhelyek, növénytársulások

Az élővizek, melyek szinte ökológiai folyosóként kötik össze a szigetszerűen fennmaradt természetes élőhelyeket, viszonylag gazdagok még vízi, lápi és mocsári növényzetben. Így többféle békalencsés hínáros is megtalálható ezeken a helyeken. Máshol, eutrofizálódott mocsarakban és tavakban kolokános társulásokat találhatunk. A rögzült hínáros társulások közül az átokhínáros a leggyakoribb. Holtágak, tavak jellemző növényzete a süllőhínáros- békaszőlőhínár, a békaszőlőhínár, a tündérrózsa-vízitökhínár, és a sulymos. Leginkább a Marcal mentén találunk nádas és gyékényes foltokat. Útszéli árkok, patakok közelében a Kemenesháton patakmenti harmatkásással talákozhatunk, míg a Rába és a Marcal völgyében a magassásos társulások, és az iszapnövényzet, mint például a varangyszittyós is fellelhetők.
  Az egykor nagy kiterjedésű nedves rétek élőhelyei közül a szittyós ma már csak Kemeneskápolna környékén maradt meg, csakúgy, mint a különleges értéket képviselő csátés láprét. Folyóink melléke még néhány mocsárrétet is megőrzött. A Rába mentén kisebb foltokban kaszálóréteket is találunk, így franciaperjerétet, és ecsetpázsitos franciaperjerétet egyaránt.
  A száraz szikla- és pusztagyepek csoportjából a Ság-hegyi, a Hercseg-hegyi, és a Kis-Somlyói lejtősztyepprét foltokat kell megemlítenünk, ahol egykor a fekete kökörcsin is előfordulhatott. A meszes lejtősztyepprétek kisebb előfordulásai ugyancsak a Hercseg-hegyen, és a Kis-Somlyón maradtak fenn.
  A fás növénytársulások közül a füzesek (csigolya füzes, mandulalevelű bokorfüzes, puhafa-ligeterdő) a Rába mentén találhatók meg. Kenyeri határában a tölgy-kőris-szil ligeterdőknek is maradtak fenn kisebb állományai. A bükkösök területünkre nem jellemzőek, csak a Kemeneshát déli, magasabb részein, északi kitettségű, hűvösebb lejtőkön fordulnak elő (Káld, Bögöte, Szajk környéke). A közepes vízellátottságú területeken gyertyános- kocsányos tölgyeseket lehet találni (Káld, Nemeskeresztúr).
  Száraz tölgyesek, bokorerdők már csak töredékesen lelhetők fel a Ság-hegyen és a Hercseg-hegyen. A napsütötte, közepesen száraz dombhátak jellegzetes erdei az egykor egyeduralkodó cseres-tölgyesek, melyek a Cser fennsíkját valaha összefüggően borították, napjainkra csak szigetszerű foltokban fordul elő (Kemenesmagasi környéke). Ugyanitt fellehető még a sédbúzás cseres-kocsánytalan tölgyes kisebb állománya is. A királyné gyertyás cseres-kocsányos-tölgyes a lapos hegyhátak kavicsos felszínének különleges társulása, mely legszebb formájában Sitke, Ostffyasszonyfa és Celldömölk közelében lelhető fel. Az erdőszélek, határok gyakori társulása a töviskés.

Állatvilág

A (közel) természetszerű állatvilág két főbb élőhelyen maradt fenn igazán, ezek: a Cser erdőségei, és a folyók, tavak menti vizes élőhelyek. Máshol, a mezőgazdasági területek állatvilágát inkább csak a közeli területek (erdők) hatásai alakítják.
  A rovarvilág még csak alig van feltárva, általánosságban azért elmondhatjuk, hogy a hazai melegkedvelő tölgyesek, és a vízfolyásokat követő ártéri erdők fajai jellemzőek. Ki kell emelnünk mindenképpen egyetlen fajt, a legnagyobb testű hazai bogárfajunkat, a szarvasbogarat. A Rába a Dunántúl egyetlen olyan folyóvize, mely 12 hazai szitakötőfajnak az élőhelye, főként a tisztább, Sárvár feletti szakaszokon.
  Folyóink, a Rába és mellékvizei, holtágai népszerűek a horgászok körében, így élővilágáról érdemes pár szót ejtenünk. Legjellemzőbb halai a márna, a dévérkeszeg, és a balin. A sügérféléket a védett magyar bucó, a német bucó, a selyemdurbincs képviseli. A holtágak jellegzetességei a kárász, a megritkult törpeharcsa, a compó, és a réti csík. A vizek kiemelkedő emlősfaja a vidra, míg a gazdag növényzettel borított holtágak, patakok mentén a pézsmapatkány, a kószapocok, és a vízicickány élnek. Említést érdemel még a csalitjáró pocok, a törpe egér, és a hermelin.
  A Rába-völgy madárvilága viszonylag gazdag, több, mint másfélszáz madárfajt figyeltek meg eddig a folyó mentén. Mindenekelőtt a fehér gólyát érdemes megemlíteni, mely, bár táplálékforrásai a neves rétek visszaszorulásával csökkentek ugyan, mégis gyakori vendég nálunk, fészkeit nemegyszer nagyobb kéményekre, villanyoszlopokra rakja. Gyakori madarunk még a szürke gém is, a kopár zátonyokon a kis lile, és a billegetőcankó jellegzetes. A nádasokban megtelepszik a vízityúk, a füzesek jellegzetes faja a függőcinege. Az átvonuló madarak közül a kárókatona és a nagykócsag példányait láthatjuk. A fekete gólya a nagy, összefüggő erdők hiánya miatt már ritkaságnak számít. A kanalas gém vonuló, kóborló egyedeit Ostffyasszonyfa és Kenyeri közelében figyelték meg. Olykor egy-egy rétisast is lehet látni. A Rába-mente már csak kis számban élő faja a jégmadár, a szalakóta, míg az idősebb gyertyános-tölgyesek jellemző madara a fekete harkály, és a ritka hamvas küllő. A folyó meredek partfalain jelentős partifecske-állomány él. A fokozottan védett, színpompás gyurgyalag homok- és löszfalakba vájja költőüregét, így a Kemeneshát keleti lejtőin, Gércétől Hosszúperesztegig vannak jelentős telepeik.