A kezdetektől a honfoglalásig

Egykoron - sok ezer évvel ezelőtt - a vidéket még áthatolhatatlan, sűrű erdők borították, melyet csak a folyókat kísérő, néhol lápréteket, mocsarakat rejtő árterek, és az akkor még érintetlen vulkáni magaslatok itt-ott sziklás, bokorerdőkkel fedett szigetei szakítottak meg. Az őslakosságról nem tudunk ma már semmit - eredetük a homályba vész. Régészeti leleteink csak az újkőkor idejétől vannak, amikor a Nyugat-Balkán felől népcsoportok vándoroltak ide, fejlettebb kultúrát hozva magukkal. Főként állattenyésztéssel (juh, kecske, szarvasmarha, sertés) és földműveléssel foglakoztak. Néhány helyről (Tokorcs, Bögöte) előkerültek olyan ősi telephelyek, melyek már a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúra idejéből származnak. Ekkor kezdődött a táj -egyelőre még csak lassú - átalakítása, az összefüggő erdőket irtások szakították meg, kis falvak épültek.
  Ezt követően a bronzkor idejéből van ismét több adatunk, mikor a Rába völgyét, mint közlekedési utat használva a makói kultúra szállta meg a vidéket. Egy fontosabb településük volt Ostffyasszonyfa határában, a mostani Pannónia-Ring helyén. A következő lakók a délről érkező vucsedoli kultúra népei voltak. Ők már kiterjedt kereskedelmet folytattak, ezt igazolja az egykor Kenyeri plébániáján őrzött, ma a Savaria múzeumban látható ú.n. kenyéridol. A középső bronzkor végén a nyugatról érkező halomsíros kultúra telepedett itt le. Emlékeik (halomsíros temetkezések) Jánosháza határából ismeretesek. Később ez a népcsoport keveredett a Rába nyugati oldalán élő gáta népekkel, belőlük jött létre a hamvasztással temetkező urnamezős kultúra. Központi településüket a Ság-hegyre építették, a nagyszámú lelet arról tanúskodik, hogy temetőjük és bronzműves központjuk is itt volt. Ezt a stratégiai - és talán egyben törzsi - központot a környék kis falvai látták el élelemmel. A kor fontos átkelőhelye a Rábán Sárvárnál volt.
  A kora vaskor népeinek fő települése szintén a Ság-hegyen lehetett, de ennek maradványai mára szinte nyomtalanul eltűntek. Előkerült viszont egy kisebb telep nyoma a csöngei Kódis-dombon. A földbe mélyített, lekerekített sarkú, faszerkezetes, tapasztott falú házrészlet egyedülálló emlék, képet ad az egykori vízparti telepesek életéről, körülményeiről. Fő foglalkozásuk nekik is az állattartás lehetett, juhot, szarvasmarhát, sertést tartottak.
  A késő vaskorban, az i.e. 5. század közepe táján érkeztek vidékünkre a kelták. Bár a Ság-hegyet is megszállták, egy másik irányító központjuk jobban ismert: az Ostffyasszonyfa és Sárvár közötti Földvár-major mellett levő több hektár kiterjedésű, kapukkal rendelkező föld-fa erődítés. Erdővel benőtt sáncai még ma is felfedezhetők. A kelták magas szintű ismeretekkel rendelkeztek, fejlett volt a vaskohászatuk, sok fémeszközt használtak, valószínűleg szőlőműveléssel is foglalkoztak már.
  A római uralom fontos változásokat hozott a vidék életébe. Területe Pannonia tartományhoz tartozott, az elsőként alapított város Savaria (későbbi Szombathely). A város territóriumának keleti határa a Rába vonala lehetett. Kistájunk egy másik, ma még kevéssé feltárt város, a Somló környékén lévő Mogetianae határának nyugati részét képezte. A kor egyik legnagyobb vívmánya és egyben máig fellelhető emlékei a rómaiak úthálózata volt. 4-5 m széles, kavicsozott vagy kővel burkolt, domború utak voltak, melynek nyomai több település határában (Kemenesmihályfától Vönöckig) szabad szemmel is felfedezhetők. A folyók átkelőinél út- és őrállomások épültek, közelükben voltak a kisebb falvak, és itt álltak a földbirtokkal rendelkezők lakóhelyei, birtokközpontjai. A Ság-hegyen már ebben a korban működött bazaltbánya, a kifejtett követ Savaria útjaihoz használták fel. Szőlőkultúrájukról tanúskodnak a hegy környékén előkerült villák maradványai.
  A népvándorlás korában, 433-ban, Attila vezetésével a hunok alapították meg birodalmukat, azonban megtelepedésük emlékei területünkről nem ismertek, de ezt lehet, hogy csak az alapos kutatás hiánya okozza. Az 568-tól kezdődő avar uralom már több emléket hagyott ránk (temetők és edénytöredékek az Izsákfa melletti Bokodpusztánál).
  A magyarság 900 környékén érkezett a Dunántúlra. Vidékünkön elég kevés lelet került elő ebből az időből. Az Árpád-kori települések nyomait csak helyi gyűjtések alapján feltételezhetjük, a részletesebb régészeti kutatás még várat magára. Karakónál és Sárváron vár állt, és ekkor épülhetett a talán II. Béla által alapított, ma már csak romjaiban látható pórdömölki bencés apátság.

Az államalapítástól a XIX. századig

Magyarország történelmének hajnalán vidékünk a karakói ispánsághoz tartozott. Az ispánság feltehetően Szent István korában keletkezett. A mai Karakó mellett, a Marcal egykori mocsarai között épült földvár a maga korában jelentős stratégiai pont volt, hiszen a folyón levő, kevés átkelőhely egyikét felügyelte. Megoszlanak arról a vélemények, vajon Karakó vármegyei központ volt-e, vagy csak mint ispánság létezett. Meggyőző bizonyítékok szólnak amellett, hogy abban az időben a karakói ispánság határai egészen a nyugati országhatárig terjedtek, tehát Vas megye, a majdani Vasvár székhellyel, csak később alakult ki.
  A korai idők emlékei közül talán legnagyobb jelentőséggel bírt a dömölki apátság, melynek alapítását az idők homálya fedi, de feltehetően 1131-33 közé esik, II. Béla király uralkodásának idejére. Először egy 1252-ben keltezett oklevélben említik, melyben a tatárjárás pusztításainak orvoslásáról van szó. Az apátság fénykora a 14. században volt. Körülötte két település alakult ki, a jobbágyok, szolgálók faluját Pórdömölknek, a kiváltságosokét Nemesdömölknek nevezték. Ekkor már egész Kemenesalján felépültek a falusi templomok. Két kolostor is volt a területen, melyek napjainkra már elpusztultak, egyik a Gersei Margit által 1364-ben alapított pápoci, mely az ágostonos remetéké volt, a másikban pedig Jánosháza mellett, Szentpéterpusztán pálosok éltek. A szintén pálosok alapította nagysimonyi rendház pontos helye még feltáratlan.
  A ma is fennálló templomok nagy része tehát középkori eredetű. A történelem viharai azonban sok egykori települést elpusztítottak templomaikkal együtt. Ezekre, az úgynevezett pusztatemplomokra, már csak a szántáskor előbukkanó kövek emlékeztetnek. Ilyen volt a Pápoc melletti Szentmiklósfa, az egykor Kemenesmagasi határában állt Szent György-, az Intaháza közelében elpusztult Keresztelő Szent János templom, a Jánosháza közelében épült Varsány falu Szent Márton tiszteletére épített, és a Vashosszúfalu mellett hajdan volt Szentódorfa temploma.
  Egykori oklevelek említik Köcsk, Bokod, Sitke, Káld, Asszonyfalva, Kemeneskápolna rég eltűnt egyházait, melyeknek mára nyomuk sem maradt. Szergény, Keléd, Hímeskő templomairól legendák szólnak, azonban levéltári forrásokban ez ideig nem sikerült igazolni őket. A tatárok pusztításai után sok falu elnéptelenedett, és később, mikor a veszély elmúltával a megmaradt lakók visszatértek, gyakran a település új helyen épült újjá (pl. Kemenessömjén).
  Az ország első évszázadainak hatalmi harcaiból a környék nemessége is kivette a részét, bár harcaik egy része gyakran egymás birtokai ellen irányultak. Így a háborúk sem kerülték el a vidéket, 1403-ban például Pápoc közelében volt egy ütközet. A trónkövetelő Nápolyi László, hogy megdöntse Zsigmond király uralmát, olasz hadakkal Buda felé vonult. Sok nyugat-dunántúli nemes, köztük Ostffy Ferenc is hozzá csatlakoztak. Garai Miklós nádor és Stibot vajda azonban megelőző hadmozdulattal a Rába völgyében felbették a harcot, és Pápoc alatt szétverték a betolakodók seregeit. Az Ostffy család asszonyfai vára ekkor került a Gersei Petők kezére. A Kígyókő néven ismert várnak nem egy vérontásban volt része: 1441 tavaszán I. Ulászló hadjárattal volt kénytelen visszafoglalni a Czilley-párti lázadóktól.
  A külföldi háborúkban is sok nemes harcolt. Ezen harcok emléke az a cseh feliratos kehely is, melyet Ostffy László szerzett hadi zsákmányként Prágában, a husziták elleni háborúban. A szent edényt ma az egyházashetyei plébánián őrzik. Sitkei Gotthárd, mint Pápa kapitánya, 1515-ben Szapolyai parancsára a Bakonyban bujdosó, a Dózsa-féle lázadásban részt vett parasztok csapatait kergette szét.
  Az 1526-os mohácsi vereség hatással volt vidékünkre is, sok főúri kastélyt erődítménnyé alakítottak át. A török szultán Bécs ellen vezetett hadjáratát ugyan megállították Kőszeg hős védői, de közben Vas megye hadszíntérré változott. A törököknek Sárvárt nem sikerült elfoglalniuk, ezért szörnyű pusztítást végeztek a környéken.
  A tényleges török terjeszkedés azonban csak lassan haladt nyugat felé. Buda eleste után még katonai védővonalat akart az országgyűlés a Rába mentén kiépíteni, és Asszonyfa várát megerősíteni, de Pápa 1594-es elfoglalása után nehéz idők köszöntöttek Kemenesaljára. Falvaink többsége a töröknek adózott. Asszonyfa kis várát, mely nem tudott ellenállni nagyobb támadásoknak, a környező falvak összefogásával sikerült újjáépíteni.
  A reformáció nagy sikereket ért el itt, a nemesség tömegesen tért át az új hitre, így gyakorlatilag az egész Kemenesalja evangélikussá lett. (Abban az időkben a jobbágynak kötelessége volt követni ura vallását). Természetesen ezt a katolikus császár és hívei minden eszközzel próbálták megakadályozni. A korra oly jellemző protestánsüldözés nem kímélte ezt az országrészt sem. Azonban a Thököly-féle felkelés hírére a környék protestánsai visszahívták elűzött prédikátorukat, Fekete Istvánt, aki Ostffy Miklós asszonyfai kastélyában lelt menedékre. Ezért 1679-ben a császár csapatai ostrom alá vették, és ágyúikkal porig rombolták a kis várkastélyt. Három év múlva, amikor Thököly második felkelése Észak-Magyarországon sikeresnek ígérkezett, a törökök azzal az ürüggyel, hogy őt megsegítsék, rátörtek a Dunántúlra. Ekkor szinte teljesen elpusztult a vidék, 40 falut perzseltek fel a török hadak. Több település sosem épült újjá, emléküket csak dűlőnevek, legendák, és a szántás során előkerülő kövek őrzik.
  Rákóczi szabadságharca idején többször gazdát cserélt a térség, ekkor még a meglévő karakói sáncok jó védelmet nyújtottak Bottyán kurucainak is a labancok ellen.
  Kemenesalján 1732-ben zajlott az ellenreformáció, melynek során katonai erővel foglaltak vissza 16 falusi templomot. Az így szakrális helyeiktől megfosztott evangélikusok csak hosszú idő után, sok nehézség árán építhették fel gyülekezetük templomát Nemesdömölkön. Ezen idők művészettörténetileg pozitív eseménye volt Dorfmeister István kemenesaljai működése, sok templom freskóit készítette el.
  A 17. század végén egymás után épültek a vidék barokk kastélyai és kisnemesi kúriái. Ebből a korból származó legnevezetesebb épületek a sitkei Felsőbüki, a dukai, egyházashetyei, és jánosházi kastélyok.
  Az 1848-49-es szabadságharc egyik legjelentősebb alakja, Vidos József, 1805-ben született Mihályfán. Vas megye követeként részt vett az utolsó reformkori országgyűlésen, majd 1848 júliusában a Dráva-mellék védelmével megbízott Vas megyei nemzetőrsereg főparancsnokává nevezték ki. Seregével részt vett Nagykanizsa felmentésében, mikor azt a horvátok megtámadták, segített kiszorítani az országból Jellasics hadait is. Rátermettsége miatt Batthyány Lajos miniszterelnök kormánybiztossá nevezte ki. Ezért a szabadságharc leverése után elfogatóparancsot adtak ki ellene. Bujdosása alatt megbetegedett, és 1849 augusztus 3-án meghalt. Testét a mersei családi kriptában helyezték örök nyugalomra.
  A kiegyezést követő időszak a békésebb fejlődés éveit hozta el. 1871-ben érkezett vidékünkre a vasút, október elsején megnyílt a Győr-Szombathely vonal, egy évvel később pedig már Székesfehérvár felé is indulhattak a gőzösök. Tapolca felé 1888-ban, Sopron irányába 1898-ban indult meg a vasúti közlekedés. Így Kiscell a század fordulójára vasúti csomóponttá vált, mely rendkívüli fejlődést hozott el a település életébe. Lakossága rohamosan nőtt, míg 1907-ben Nemesdömölkkel egyesülve Celldömölk néven a térség központjává lett.